Hegymenetben...

Én és a sport nagymonológ következik, amelyben főként arról fogok írni, miért nem szerettem sportolni annak ellenére, hogy a körülmények mindig is megfelelőek voltak.

Nem akarok bonyolult családfát rajzolni, de mégis vissza kell nyúlnom a gyökerekhez, mert a családomban rengeteg sportoló volt, illetve van jelenleg is. Apai ágon magas szinteken játszó kézilabdás, röpis, birkózó felmenőim voltak, uncsitesóim, rokonaim között tesitanár, tűzoltó, többszörös Kékes csúcsfutó, birkózó edző is van, az anyai ág pedig a hegyekben nőtt fel, így náluk a mozgás a mindennapok része volt.

Ebben a rendkívül sportos, mozgékony családban én voltam a feketebárány. Bár vidéken nőttem fel, s így gyerekként állandó mozgásban voltam, mégis ha szervezett formában kellett sportolni, akkor tagadással, hisztivel, elutasítással, teljes ellenállással válaszoltam.

Örök emlék maradt életemben, amikor is valamikor általános iskola alsó tagozatában a szüleim beírattak egy napközis táborba. Ebben a gyerekgyűjtőben az volt a tradíció, hogy a napot futással, s reggeli tornával indították. Nekem meg előzetesen azt mondták, hogy egész nap csak strandolni kell majd, meg játszani, így egészen váratlanul ért a reggeli sorakozó. Első nap gyorsan elő is adtam a hattyú halálát, azaz teátrálisan kidőltem futás közben, így másnap már nem kellett futnom, helyette olvashattam, amíg a többiek félálomban rótták a köröket. Kicsit sem éreztem magam rosszul, örültem kivételezett helyzetemnek. Egészen addig tartott az örömöm, amíg a tábor vezetői ki nem találtak, hogy ebben a három hétben mindenki "meg fog tanulni két sportot." Engem beosztottak teniszezni, ami azt jelentette, hogy kiállítottak a pályára, (akkoriban 20 kg voltam vasággyal), kezembe adtak egy b@szott nehéz teniszütőt, szembe állt velem az egyik tanár, s monda, hogy ő most akkor szerválni fog, én meg üssem vissza a labdát. Hát, nem jött össze. Instrukciót, tippeket nem kaptam arra vonatkozólag, hogyan kellene ezt csinálni. Kb. húsz percig ment ez a műsor, amikor is meguntam, s nemes egyszerűséggel letettem az ütőt, majd illedelmesen megköszöntem a lehetőséget, s leültem olvasni. Másnap megint eljátszottuk ezt a produkciót, harmadnap pedig nem mentem a táborba.

Számtalan ilyen próbálkozás színesítette gyerekkoromat, s a gimnáziumi évekre sikerült addig "fejlődnöm", hogy jobban féltem a tesióráktól, mint egy matek témazárótól. Nyugalmat csak az hozott, amikor kiderítettem, hogy tesiből senkit sem fognak megbuktatni. Engem sem.

Egyetemi éveimig egyetlen egy olyan (vicces) élményt tudok felidézni, amikor megküzdöttem a sportban. Egyik nyáron zene egyházi táborba mentünk uncsitesómmal, ahol - általános iskolásként - én voltam a legfiatalabb résztvevő. Egyik nap sportnapot tartottak, csapatokat kellett alkotni, s úgy alakult, hogy összekerültem egy jó pár tesi főiskolás fiúval. Mindenféle versenyek voltak, amelyeket a srácok ügyesen megoldottak, így rám nem sok felelősség hárult. Pl. a sorversenyeken olyan előnyt szereztek, hogy nekem elég lett volna végigsétálnom. Majd utolsó számként kidobóztunk, mely során szembe kerültünk egy másik csapattal, amelyben szintén sok tesis srác volt. A fiúk elkezdtek keményen harcolni egymással, én végig elcsövezgettem szélen, a kutya nem akart kiütni engem, mivel én voltam  a leggyengébb láncszem az egész mezőnyben. Hullottak az emberek, s úgy alakult, hogy végül öten maradtunk: két tesis fiú a másik csapatban, két tesis fiú nálunk, plusz én. Végül kemény harcban két sportos csapattársam is elvérzett, s általános derültséget keltve én maradtam a játék végére a pályán, szemben a két sportemberrel. Összemosolyogtak, s jelezték, hogy ne féljek, nem akarnak bántani, nem fognak erősen megdobni, nehogy lerepüljön a fejem. A lelkészünk még külön fel is hívta a figyelmüket, hogy higgadjanak le, mert már nem a saját súlycsoportjukkal állnak szemben, óvatosan a kislánnyal, nehogy baja legyen... :) A csapattársaim meg a túloldalról biztattak, hogy tartsak ki, s próbáljam megfogni a labdát, ha megcéloznak vele, s átpasszolni nekik a túloldalra, s majd ők kiütik a fiúkat. Nem tudom, mi történt akkor velem, de elkezdtem küzdeni, s így a fiúk nagyon sokáig nem tudtak eltalálni, sőt egy párszor még sikerült is elkapnom a labdát. Igaz, átpasszolni a túloldalra már nem tudtam.Végül már mindenki nekem szurkolt, a két srác vörösödött, hogy nem tudnak elbánni egy 12 éves gizda lánnyal, a lelkészek oldalt hajráztak nekem, én meg ugráltam össze-vissza a csapatért. A játéknak végül az vetett véget, hogy annyira elfáradtam, hogy egyszerűen már nem bírtam mozogni, elestem, s ekkor az egyik srác - nagyon finoman - megdobott a labdával. Nagyon elégedett voltam magammal, én lettem a sportnap hőse. Ilyen sem volt addig életemben, meg azóta sem... :)

Nem mondom, hogy erre az emlékre gondolok, amikor futok, de azt hiszem, hogy valami hasonló játszódik le bennem. Küzd egymással a gyenge, sportot, fáradtságot elutasító ember, s a sportot szerető, küzdeni képes ember. Néha meglepődök magamon, hogy ott vagyok a "pályán", de egyre inkább tudok azonosulni ezzel az új énemmel. Néha arra gondolok, hogy ez hülyeség, mit akarok, nem vagyok én sportember, aztán felülkerekedik bennem a "soha sem késő elkezdeni", meg sok más érzés, gondolat.

Ahogyan Forrest is, illetve a mamája mondta volt: "Az embernek maga mögött kell hagynia a múltat, csak akkor mehet tovább. És azt hiszem, ezért volt az egész futásom" - tette hozzá Forrest. Azt hiszem, rajtam (s persze Forresten) kívül sokan vannak így a futással: valamit (hogy mit szabadon választható) magunk mögött akarunk hagyni, valamit másképp akarunk csinálni. Ezért is jó futni. ;)